67

Ahogy a jelenet magába szippantotta — eggyé vált vele, ám mégsem volt teljesen részese —, Ezio tudta, hogy megint eltelt tíz év, amióta utoljára Maszjafban járt. Figyelt, és teljesen beleélte magát a kibontakozó eseményekbe...

Maszjaf napsütötte belső udvarában álltak, egy ősrégi fahéjfa terebélyes árnyékában.

Altaïr bőre már papírvékonnyá vált, és törékeny alakját úgy elfedte a ruházata, hogy csak az arca és hosszú, sápadt keze volt látható. Két zömök, a harmincas évei elején járó velencei férfi társaságában álldogált. Az idősebbik címert viselt a zubbonya ujján — egy kék pajzson sárga korsó, rajta egyetlen csík, felette sorban három ötágú csillag, legfelül pedig egy ezüstsisak. Valamivel távolabb tőlük számos orgyilkos harcos csatára készült.

A mentor barátságosan, bensőséges módon érintette meg a velencei karját. Mozdulatait a nagyon öreg emberekre jellemző óvatos és precíz módon hajtotta végre, de nem lehetett felfedezni semmi nyomát annak a gyengeségnek, amelyre egy kilencvenegy telet megért férfitól lehetne számítani, különösen egy olyantól, akinek ennyire viharos élete volt.

— Niccolò — mondta Altaïr. — Már régóta szívünkbe zártuk a Polo családot, bár tudom, csak rövid időt tölthettünk egymás társaságában. De bízom benne, hogy ez a Kódex, amelyet most a kezetekbe helyezek, számos, még meg sem fogalmazott kérdésetekre választ fog adni.

Altaïr intett egy segédjének, aki előlépett, és átnyújtott Niccolò Polónak egy bőrkötésű könyvet.

— Altaïr — mondta az olasz. — Ennek az ajándéknak értéke... felbecsülhetetlen. Grazie.

Altaïr válaszként biccentett, mire a segéd egy kis zsákot adott át neki.

— Hát akkor — fordult megint az idősebbik Polo fivér felé —, merre visz a legközelebbi utatok?

— Maffeo és én egy időre visszatérünk Konstantinápolyba. Céhet szándékozunk alapítani, mielőtt hazautaznánk Velencébe.

Altaïr elmosolyodott.

— Marco fiad biztos alig várja, hogy hallhassa apja csodás történeteit.

— Hároméves még csak, kissé fiatal az ilyen mesékhez. De egy napon valóban meg fogja ismerni mindet.

A beszélgetést félbeszakította Darim érkezése, aki rohanvást tartott feléjük a belső kapun át.

— Apám! Hulagu mongoljainak az előhada áttört! Veszélyben van a falu!

Máris? Altaïr megdermedt. Amikor ismét Niccolóhoz szólt, hangja sürgetővé vált.

— Niccolò... a rakomány és az ellátmány a falu kapujánál vár. Elkísérünk odáig. Aztán nagyon gyorsan kell távoznotok.

— Köszönjük, mentor.

Altaïr ezután két orgyilkoshoz fordult, akik kiváltak a teljesen harcra kész és már induló nagyobb csoportból.

— Készítsétek elő a hajítógépeket — parancsolta —, és figyeljetek a jelzésemre.

A katonák bólintottak, és elsiettek teljesíteni a kérését.

— Maradjatok a közelben — szólt Altaïr a Polo testvérekhez.

— Azonnal indulnunk kell a faluba, apám — hadarta Darim. — Azt hiszem, jobb, ha te Niccolóval és Maffeóval maradsz. Én megtisztítom előttetek az utat.

— Légy óvatos, Darim. És vigyázz az ostromgépekkel — Altaïr arra nézett, ahol a kiszolgálószemélyzet már a helyükre vonszolta a masszív katapultokat.

Darim elmosolyodott.

— Ha engem eltalálnak, velem együtt tucatnyi mongolt is.

— Hulagu kán nem lebecsülendő ellenség.

— Készen állunk a fogadására.

Altaïr a vendégei felé fordult.

— Gyertek! — mondta.

Felültek a számukra előkészített lovakra, és könnyed tempóban kilovagoltak az erődből, jó messze a fő csatatértől, amely a közeli dombok lankáin alakult ki.

— Képesek lesztek feltartóztatni őket? — kérdezte Niccolò, akinek a hangjából áradt az idegesség, akárhogy próbálta azt palástolni.

— Ameddig csak szükséges — nyugtatta meg Altaïr higgadtan. — Irigyellek ezért az utazásért — folytatta. — Bizánc csodálatos város.

Niccolò elmosolyodott — kissé kényszeredetten, mert pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen veszély fenyegeti őket, bármennyire is próbálta elbagatellizálni Altaïr. De került már ő is nemegyszer szorult helyzetbe, és tudta, hogy Altaïr igyekszik könnyedén venni a dolgot. Belement hát a játékba.

— Látom, jobban kedveled a város régi nevét. Jártál valaha?

— Még régen. Amikor ti, velenceiek eltereltétek a frankok keresztes hadjáratát, hogy Jeruzsálem helyett ott támadjanak.

— Akkoriban Konstantinápoly volt Velence legnagyobb kereskedelmi vetélytársa. Remek húzás volt.

— Több értelemben is ez nyitotta meg Európát kelet felé.

— A mongolok sosem jutnak el odáig — mondta Niccolò, de a hangja idegesen csengett.

Altaïr figyelmen kívül hagyta ezt. Helyette így szólt:

— Az a kis összetűzés 1204-ben akadályozta meg, hogy eljuttassam Európába a Krédót.

— Nos hát, némi szerencsével és türelemmel mi majd befejezzük, amit te elkezdtél.

— Ha alkalmatok nyílik rá, a legszebb látványt a Hagia Szophia tetejéről nyújtja a város.

— Hogy jutunk fel oda?

Altaïr elmosolyodott.

— Megfelelő felkészüléssel és türelemmel. — Majd így folytatta: — Ha jól értem, távozásotok után nem a szárazföldi utat választjátok, hanem hajóval mentek Bizáncba.

— Így van, hisz minden út oda vezet. Latakiáig lovaglunk, ott pedig hajóra szállunk. Anatólia útjait ködbe borítják a keresztes hadjáratok emlékei.

— Valóban — mondta Altaïr —, a legmélyebb szenvedélyek a leghalálosabbak.

— Keress fel minket, ha csak teheted, Altaïr. Bőven lesz hely nálunk számodra és a kíséretednek.

— Köszönöm, nem. Az nem vénembernek való vidék, Niccolò. Én már csak itt maradok, mindvégig.

— Nos, ha mégis másképp döntenél, az ajtónk mindig nyitva áll előtted.

Altaïr a csatát figyelte. Működésbe léptek a katapultok, és belőtték a megfelelő távolságot. A mongolok sorai közé hajított kövek zűrzavart keltettek.

Az orgyilkos lovasság fő törzséből kivált egy lovas, és vágtatva feléjük tartott. Darim volt az.

— Rövid ideig megpihenünk a faluban — mondta Altaïr, amikor odaért hozzájuk. — Úgy látom, sikerül feltartanod az ellenséget.

— De meddig, apám?

— Teljes a bizodalmam benned. Elvégre nem vagy már gyerek.

— Hatvankét éves vagyok.

— Olyan vénnek érzem magamat melletted — tréfálkozott Altaïr. De Darim látta a sápadtságot az arcán, és megértette, hogy mennyire kimerült is valójában az apja.

— Persze, megpihenünk, és megfelelő búcsúztatásban részesítjük a barátainkat.

Körbelovagoltak a falu istállójához, és a Polo fivérek sietve átpakolták a holmijukat a teherhordó lovakra, amelyeket két friss hátassal együtt biztosítottak számukra a nyugatra, a tengerpartra vezető útra. Hogy végre pihenhetett, Altaïr kicsit elernyedt, és Darimra támaszkodott.

— Apám... fáj valamid? — kérdezte Darim aggódva.

Egy fa árnyékában álló padhoz kísérte.

— Csak egy pillanat — zihálta Altaïr, nem akarván megadni magát a fájdalomnak. Lerogyott, és mélyen beszívta a levegőt, majd a várra nézett. Az idős ember jelentéktelen kacat, mint egy botra felhúzott rongyos köpeny — de legalább a lelke tapsolva és énekelve távozhat.

— Egy korszak vége — suttogta.

A fiára nézett, és elmosolyodott.

Majd elővette az imént a segédjétől kapott zsákot, és kiszedte belőle a tartalmát. Öt obszidiánkorong, cirkalmas faragással. Szépen elhelyezte őket egymáson.

— Amikor nagyon fiatal voltam — kezdett bele —, bolond módjára azt hittem, hogy a mi Krédónk majd véget vet ezeknek a viszályoknak. — Kis szünet után folytatta. — Bárcsak lett volna bennem annyi alázat, hogy azt mondjam magamnak, eleget tettem, amennyit csak egy életben lehet. Megtettem, ami tőlem tellett.

Erőt vett magán, és felállt.

— Ám nem létezik nagyobb dicsőség annál, mint hogy az igazság keresésért harcolj.

A falura nézett, azon túl pedig a csatára. Niccolò Polo odalépett hozzá.

— Készen állunk — mondta.

— Egy utolsó szívességet kérek, Niccolò — adta át Altaïr a kőkorongokat — Vidd ezeket magaddal, és őrizd meg őket! Ha kell, rejtsd is el őket!

Niccolò kérdőn nézett rá.

— Mik ezek a... műtárgyak?

— Valóban nevezhetjük műtárgyaknak őket. Kulcsok. Mindegyik egy-egy üzenetet hordoz magában.

Niccolò alaposan megvizsgálta az egyiket. Értetlenkedve nézett.

— Üzenetet? Kinek?

Altaïr kezébe vette a kulcsot.

— Bárcsak tudnám...

Magasra emelte a kulcsot, mire az ragyogni kezdett. Altaïr lehunyta a szemét, és minden erejével koncentrált.